Békülten kimondom:Elköltözött.
Nem lakik többé az élők között.

Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!
Szorongva leste, mikor érkezem.
S egyszer csak elébe léptem,
Hogy felragyogott az a kedves kék szem!
Pedig szolgálatom hívó szavára

Én olyan gyakran hagytam őt magára,

És neki úgy fájt minden búcsúvétel:
Körül tipegett anyai féltéssel…
Amíg csomagoltam és rendezgettem
Szeme kísért…csendesen ült mellettem
s bele sűrítve szóba annyit mondott!
Azután…egyszer ő is útra kelt.
Végső tekintetével átölelt,
És indult…hangtalanul, csendesen.
Elment! Elment! Hiába keresem.

Ő utazott el!-ismételgetem:
Tudta, hogy örök hajlék hívja fenn
És most, előre ment és haza vár,
Csak egy kevés idő van hátra már,
S ha véget érnek próbák,földi harcok
Megint meglátom azt a kedves arcot
Ott, ahol többé nem kell búcsút venni-

Kicsiny szobánk most csendesen fogad,
De csendje is tud drága titkokat…
Hogy várt mindeddig….
hogyne várna rám:
(Turmezei Erzsébet verse)